„A fiataloknak az a legfontosabb, hogy komolyan vegyék őket”

„Nem tudom elképzelni, hogy felmegyek a szószékre, beszélek a szegény Lázárról, úgy, hogy sosem jártam a cigánysoron és szegény sorsú családoknál (nota bene én is így nőttem fel).” - Tiba Zsolttal, Szatmárcseke, Tiszacsécse, Tiszakóród és a Wáli István Református Cigány Szakkollégium lelkészével beszélgettünk.

- Hogyan lett belőled lelkész?

- A téglási lelkésznő, Molnár Csilla hatására lettem az, aki, akárcsak nővéremet, engem is elindított és bátorított. Első osztályos koromtól jártam hozzá hittanra, és ő vitt először színházba is minket, a Mária evangéliumára. Ez akkora hatással volt rám, hogy én magam is megrendeztem a teológián és később Csengerben is. De tulajdonképpen már kisgyerekkoromban is lelkész szerettem volna lenni. Emlékszem, ahogy egyszer magamra terítettem valami pokrócot, és eltemettem a kutyánkat, de arra már sajnos nem emlékszem, hogy pontosan mit mondtam…

 -Hány testvéred van?

 - Kilencen voltunk testvérek, én vagyok a kilencedik gyerek, két bátyám meghalt, a legidősebb bátyám öngyilkos lett.  Az első gyerekkori emlékem épp az ő halálához kötődik. Négy-öt éves lehettem. Emlékszem, ahogy ott állok egy diófánál, és figyelem az emberek arcát: volt, aki gúnyos vigyorral jött oda, mások megrendülten és részvéttel, valaki pedig teljes közömbösséggel. Meghatározó élmény. Azóta is figyelem az emberek arcát és tekintetét. Ezek a tekintetek is prédikálnak, nem csak a lelkész vasárnap, és sokszor még jobban és erőteljesebben, mint mi.

- A teológia előtt azonban még egy másik szakmát is szereztél…

- Igen, egy szakközépiskolában, az akkor még 109-es, ma már Baross Gábor Szakképző Intézetbe jelentkeztem általános gépszerelő és karbantartó szakra. Mondanom se kell, hogy nem ezen a szakon végeztem, kicsit távol áll tőlem ez a világ. Sikerült átjelentkeznem iskolán belül a számítástechnikai szoftverüzemeltető és karbantartó szakra, ezt követően pedig a diákönkormányzat elnöke lettem, és kicsit kinyílt előttem a világ, hiszen nagyon sok szervezés és program következett ebben a pár évben. Sokat köszönhetek a Barossnak! Nagyszerű terep volt, azóta is jó viszonyban vagyunk: nyolcadik éve tartanak búcsúhangversenyt a végzősöknek, és minden évben elhív Szondi Jenő igazgató úr, hogy igei útravalót adjak.

- És a Baross után a teológiát éles váltásként élted meg?

- Nem! Hiszen legbelül mindig is erre vágytam. Az más kérdés, hogy a teológiai oktatást egy-két helyen azért megreformálnám… A teológia alatt már szolgáltam: órát tartottam Hajdúhadházon a cigány hittanosoknak, besegítettem Molnár Csilla szórványgyülekezeteinél, Tégláson kántorkodtam, továbbá Bagamérban, Hajdúhadházon és a Debrecen-Széchenyi kerti gyülekezetnél is kántorkodtam, ifit és énekkart vezettem. Első év végén rám is szóltak, hanyagoljam a gyülekezeti munkát ötödik év végére.

- Hatodévesként Csengerre kerültél, ahol – mint említetted – színpadra állítottad a Mária evangéliumát. Úgy tűnik, szereted a rockoperákat, hiszen a szakkollégium hallgatóit is elvittétek Alföldi Róbert Passió 21-ére.

- Igen, mert nagyon érdekelnek ezek a „külső” nézőpontok. Kíváncsi voltam, hogyan látja valaki az evangélium történetét egy nem egyházias közegből. Fontos, hogy ne csak egy oldalról nézzük Istent és az egyházat.

- Beváltotta az előadás az elvárásaidat?

- Úgy gondolom, Alföldi-darabot nem szabad elvárásokkal, prekoncepciókkal nézni. Az ő előadásai épp arra emlékeztetnek minket, hogy nem csak egyfajta nézőpont van. Jézus az út az Atyához, de ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyan úgy talál rá az Istenre. Sokfélék vagyunk. Ez az előadás mai nyelven mondta el, mit gondol Jézus szenvedéséről, de itt sohasem az a lényeg, hogy valaki milyen képeket használ, hanem az üzenet a fontos. A Biblia is így próbál minket elérni, például amikor Ézsaiás könyvében azt olvassuk, hogy a farkas és a bárány együtt legel, azzal azt fejezi ki, hogy lesz egy olyan világ, amelyben senki és semmi ne árt senkinek és semminek. Nem a kép a fontos, hanem az üzenet.

- De térjünk vissza Csengerre, illetve Szatmárcsekére, ahová a csengeri hatodév után kerültél. Miért épp Szatmárcseke?

- Bartha Gyula esperes úr ajánlására kerültem Szatmárcsekére, majd később Tiszakóródra is, és nem bántam meg, remélem a befogadó gyülekezetek sem. Kölcsey itt írta a Himnuszt, a szomszédban pedig ott van Tiszacsécse, Móricz Zsigmond szülőhelye. A parókia kertjében kialakítottunk egy Móricz-emlékparkot is, ahol nemcsak kiállítottuk Móricz zsoltárait, hanem meg is hallgathatjuk őket olyan színészek hangjain, mint például: Törőcsik Mari, Eszenyi Enikő, Hegedűs D. Géza, Csikos Sándor vagy Alföldi Róbert.

- Ezt hogyan sikerült elérned?

- Megkerestem őket és igent mondtak.

- Ha jól tudom, Varnus Xavér is több orgonakoncertet adott a református templomban.

- Koncertet csak egyszer adott, de a Magyar Kultúra Napján mindig ő látja el a kántori szolgálatot. A gyülekezet hála Istennek partner, és támogat a kulturális-művészeti programokban, mindig szabad utat adtak, pedig alapvetően egy tradicionális gyülekezetről van szó.

A cigánymisszió is így alakult ki. Az elején nem volt túlzott lelkesedés, de miután látták, hogy ez nekem fontos, nem gátolták, hanem segítették a munkámat.

- Hogyan élte meg a református gyülekezetbe való integrálódást az újprotestáns felekezetből érkező cigány közösség?

- Sikeresen, és itt valódi integrációról beszélhetünk, hiszen a délutáni házi istentiszteletek alkalmával megmaradt a cigány kulturális színezetű liturgia, de részt vesznek a hagyományos templomi liturgián is.

- A kulturális és szociális érzékenységed látva az fogalmazódott meg bennem, hogy egy mára már talán kiveszett lelkésztípust testesítesz meg, aki nem annyira intézményi keretben, mint inkább értelmiségi pozícióban értelmezi a szerepét.

- Nem tudom elképzelni, hogy felmegyek a szószékre, beszélek a szegény Lázárról, úgy, hogy sosem jártam a cigánysoron és szegény sorsú családoknál (nota bene én is így nőttem fel), vagy éppen beszélek egy művészeti ágról, de még életemben egyszer sem hallgattam meg Bach János passióját. Ismernünk kell azokat akikről, és azt, amiről beszélünk. Nem csak egyházközségben, hanem faluban is kell gondolkodni. Bizalmi kapcsolatban vagyok mind a három faluban élő emberekkel. Nem tehetem meg lelkészként, ahogy orvosként vagy polgármesterként sem tehetném meg, hogy ne ismerjem a közösséget, ahol szolgálok. Jelen kell lenni a faluban. Bár sokszor egyszerűbb lenne eltűnni, de tudjuk jól, az a lelkész, aki hétköznap láthatatlan, vasárnap érthetetlen. Bizalmi kapcsolatban lenni a falu lakóival: ennél több nem kell. Ekkor már tabuk nélkül tudunk beszélgetni. És ebben a pakliban benne van, hogy előfordul, hogy épp a boltba menet lelkigondozok, nem pedig a parókián, mert épp akkor szólítanak meg.

- Szeptember óta a WISZ lelkésze is vagy. Mennyire igényel ez más eszközöket, hozzáállást, mint egy gyülekezet? Mennyire volt elég egy tanév, hogy egy, a szatmárcsekeihez hasonló bizalmi légkör kialakuljon a diákokkal?

- Az eszközök itt is ugyanazok, szerintem nem kell másnak lenni. Nem próbálom eljátszani, hogy olyan vagyok, mint ők, az nem is lenne hiteles, hiszen a generációs különbség – ha nem is óriási, de – jelen van. A fiataloknak szerintem az a legfontosabb, hogy komolyan vegyék őket. Talán épp ez hiányzik ma leginkább az egyházunkból. A hatalomra vágyók többen vannak, mint a szolgálni vágyók. Lehet, hogy van, akinek piszlicsáré ügy egy húszéves egyetemista szerelmi csalódása, vagy egy idős néni magánya, de nekünk el kell fogadnunk, hogy számára ez most a világ legfontosabb kérdése.

- Ez a komolyan vétel, elfogadás teremti meg a bizalom légkörét?

- Kell egyfajta rutin abban, hogy „átlássak a szitán”, hogy mi az, amit az illető nem akar elmondani. És engem egy lelkigondozói beszélgetésben természetesen épp ez érdekel. Nem csak az, ami vele, hanem ami benne történt és történik.

- Nem tűnik könnyű feladatnak…

- Kell egy sajátos látásmód, de ez mindannyiunkban benne van, csak kíváncsiság kell hozzá. És talán az is segít, ha négyéves korodtól figyeld az emberek arcát és tekintetét…

(Molnár Illés)