Nem mindegy, hogy a jövő keresőképes fiataljai milyen egészségtudatossággal nőnek fel

Váradi Zsuzsanna rövid ideig volt a Wáli István Református Cigány Szakkollégium tagja, aztán sokáig dolgozott az intézményben tanulmányi munkatársként. Végzett gyógytornász, PhD-hallgatóként pedig az elmúlt években egyre inkább kristályosodott ki előtte, mivel szeretne foglalkozni a jövőben. Látásán sokat formálnak kutatásai, illetve a Bárka Táborban szerzett tapasztalatai is – minderről az alábbi interjúban mesélt.

Mettől meddig voltál a WISZ tagja?

2012-ben és 2013-ban, nagyjából egy évig éltem a szakkollégiumban. 2013 tavaszán befejeztem tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen, mint gyógytornász, és a végzést követően azonnal munkába is álltam.

Pontosan merre?

Több helyen is. Először visszamentem a szülőfalumba, Arlóba, Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe. Az itt eltöltött egy év után újra Debrecenbe költöztem, és főleg rehabilitációs osztályokon dolgoztam gyógytornászként a Kenézy Gyula Kórházban, aztán a Klinikán, de dolgoztam járóbeteg-szakrendelésen is. Mindemellett bevállaltam egy fél állást a Wáliban, mint tanulmányi vezető. Ez azért jött kapóra, mert időközben elkezdtem a népegészségügyi mesterképzést az egyetemen, de e mellett a gyógytornász munkám túlságosan kötött volt időbeosztás tekintetében. A WISZ-es munka pedig eléggé rugalmasnak bizonyult ahhoz, hogy a kettőt összehangoljam, így a tanulmányaim mellett teljes állásban kezdtem dolgozni a szakkollégiumban, egészen 2017-ig.

Milyen volt egykori szakkollégistaként együttműködni a hallgatókkal?

Mivel ismertem a hallgatói oldalt, korábbi személyes tapasztalatomból, tudtam – vagy legalábbis sejtettem –, hogy mik a valós igények, nehézségek. Azért is volt fontos ez a fajta együtt gondolkodás, mivel az intézménynek időközben több új munkatársa is lett ahhoz képest, amikor én voltam hallgató. Az új munkatársakkal együtt dolgoztunk azért, hogy a szakkollégium egyre jobb és jobb tudjon lenni. Nagyon jó időszakként emlékszem vissza ezekre az évekre.

Három év telt el azóta, hogy elbúcsúztál a szakkolitól – milyen érzés volt visszatérni egy kicsit ide a június végén, online megtartott hallgatói konferencián, mint zsűritag?

Nagyszerű és felemelő volt látni a fejlődést ahhoz képest, amikor ez a konferencia még csak gyerekcipőben járt. Remek előadásokat hallhattuk, minden hallgató felkészülten „állt ki” a többiek elé.

Miért kezdted el a doktori képzést?

Szerettem volna kipróbálni magam a tudományos életben, e mellett pedig fel is ajánlottak egy állást az egyetemen. Vannak tárgyak, melyeket én oktatok a gyógytornászoknak, magyar, illetve külföldi hallgatóknak angol nyelven. Jó a viszonyom velük, és úgy érzem, ők is bíznak bennem.

Milyen elképzeléseid vannak a jövőt illetően?

Hangsúlyosabban szeretnék foglalkozni az egészségfejlesztéssel, amely a második diplomámhoz kötődő végzettségem. A Bárka Táborban, a Magyarországi Református Egyház hátrányos helyzetű gyermekek részére szervezett táborában én felelek ezért a területért. Nagyon szeretem ezt a feladatot, és lelkes vagyok, mert úgy érzem, a legjobb helyen kamatoztathatom az egészségtudománnyal kapcsolatos eddigi ismereteimet. Motivált vagyok, hogy azt kommunikálhatom a gyerekek felé, hogy az egészségnek mekkora értéke van számukra, és hogy mi mindent tehetnek a saját egészségükért. Ha elképzelem, hogy ezek a fiatalok 10, 15 vagy 20 év múlva társadalmunk aktív, keresőképes tagjai lesznek, akkor nem mindegy, hogy ehhez milyen egészségi állapot társul majd.

Az egészségtudománynak van egy másik vetülete is az életemben: hamarosan végezni fogok egy művészetterápiás képzésen, amelyben a mentálhigiénével és az önismerettel kapcsolatos ismereteimet gyarapítom. Összességében úgy látom, hogy bár jelenlegi célom a PhD befejezése, nem valószínű, hogy a katedra jelenti az egyetlen elképzelhető jövőt számomra.

Mit tapasztaltál, más-e romaként megállni a helyed a tudományos életben, mint a többségi társadalom tagjaként?

Kicsit megfordítanám a kérdést: milyen első generációs értelmiségiként megállni a helyem? Szerintem ez az, ami nagyon sok mindent meghatároz. Ha ráadásul egy mélyszegénységből érkező emberről van szó, akkor főleg. Az ember teljesen máshogy szocializálódik egy olyan környezetben, ahol senkinek sincs diplomája. Egyszerűen más az értékrend, mások a prioritást élvező területek, másról szólnak a mindennapok. Amikor több lépcsőt kell egy életen/egy személyiségen belül megugrani, ott lehetnek veszélyes zónák, vakfoltok. Ez persze az én privát véleményem, nem jelenti azt, hogy mindenkire igaz. Ilyen háttérrel nem biztos, hogy otthon tudja érezni magát valaki a tudományos életben. Az én kutatásom is foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Véleményem szerint valahol itt jön az egészhez az önismereti munka kiemelt szerepe. Fontosnak gondolom, hogy az egyén felismerésekre, valamilyen önmeghatározásra jusson élete során, mégpedig olyan módon, amely nem egy kalitka, hanem folyamatosan megadja a lehetőséget a változásra is. -az élettel való változásra.

Mikor jutottál el arra a szintre – vagy a szavaiddal élve: arra a lépcsőfokra –, hogy így tudj a mögötted hagyott évekre reflektálni?

Nem régi történet, nagyjából a mesterszak alatt fogalmazódott meg bennem, és a saját kutatási témám is sokat segített ebben. A roma szakkollégisták egészségmagatartásával, egészséghez való viszonyulásával foglalkoztam-foglalkozom most már egy jó ideje. Keresem azokat a területeket és lehetőségeket, amelyek segítségünkre lehetnek a megküzdéseinkben és akár intézményi, akár egyéni keretek között megvalósíthatóak.

Szöveg: Dezső Attila