A cigányoknak joguk van megszólalniuk bármiről – Interjú Beck Zoltánnal

Beck Zoltánt egy ország ismeri a 30Y rockzenekar frontembereként, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a Pécsi Tudományegyetem Romológia tanszékének adjunktusaként több évtizedes akadémiai karrier is áll a háta mögött. Zoltán nemrég vendégelőadóként látogatott el a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégiumba, melynek apropóján örömmel beszélgetett velünk cigány irodalomról, roma nemzetépítési törekvésekről és párhuzamos karrierjei közötti összefonódásokról.

Hol érzed magát otthonosabban: Beck Zoliként a színpadon, vagy Dr. Beck Zoltán adjunktusként a katedrán?

Mindegyik otthonos számomra, és mindegyik kellő kockázatot rejt magában. Alapvetően egyik esetben sem célom, hogy otthonosabban érezzem magam benne, viszont úgy gondolom, hogy minden nyilvános megszólalásnak van tétje. Egy diákok előtt zajló egyetemi előadás esetében az, hogy megtudjunk valamit közösen a világról, egy koncertnél pedig az, hogy létre tudunk-e hozni közösen egy világot.

Honnan az érdeklődés a romológia, a „cigány témák” iránt?

Még gimnazista koromban olvastam Holdosi József egyik regényét. Aztán találkozhattam is vele, ez az élmény is mély benyomást tett rám. Szintén Szombathelyen ismerkedtem meg Jónás Tamással – alig húsz évesek voltunk akkor, tele álmokkal. Itt, Szombathelyen csinálhattunk először szemináriumot a cigány irodalomról az országban. Tíz-egynéhányan találkoztunk hetente mi, hallgatók, szövegeket olvastunk, főleg magyarországi cigány szerzőket, Balogh Attilát, Bari Károlyt, Lakatos Menyhértet, Choli Daróczi Józsefet. Rajta maradtam a témán, ebből írtam a főiskolai, majd az egyetemi szakdolgozatomat, az OTDK-mat, és ez lett a szűk kutatási témám a Pécsi Tudományegyetem Doktori Iskolájában.

Mitől cigány a cigány irodalom?

Ha a hétköznapi, laikus szóhasználatot vesszük, akkor cigány/roma alkotók műveit szoktuk ennek tekinteni. Ha tudományos térben szeretnénk használatba venni ezeket a fogalmakat, akkor az a feladatunk, hogy a fogalmakat az aktuális használati értéken értelmezzük, és egy adott szövegben így használjuk. Ez alapján a cigány irodalmon nem cigányok által írt szövegeket értünk csupán. Ugyanennyire benne van ebben a fogalomban az irodalmi szövegek cigány reprezentációja is. Például hogy Jókai regényeiben, vagy a 18. századi közköltészetben milyen cigány figurák jelennek meg, vagy miként kerül a cigány betűsor Kertész Imre, Esterházy Péter, vagy éppen Tompa Andrea regényeibe. Arra is törekszem, persze, hogy érvényes szövegek ne váljanak láthatatlanná csak azért, mert nincsenek az irodalmi korpusz centrumában. Ez azonban már nem is egészen tudományos feladat, hanem egyfajta irodalmi aktivizmus. Ezért tartom többek között fontosnak, hogy Jónás Tamásról, Rafi Lajosról vagy éppen Bogdán Józsefről beszéljek, vagy írjak.

Ha a roma alkotóknál maradunk: a kortárs cigány irodalomból kinek a munkássága nyűgöz le leginkább?

Ha arra gondolok, hogy kit ajánlanék szívesen a fiataloknak, akihez a jelenben kapcsolódni lehet, akkor Jónás Tamást mondanám. Mostanra jelentős életmű az övé, nagyszerű vers- és prózakötetekkel. Rajta kívül rengeteg nevet tudnék még felsorolni, akik egyébként – és ezt fontosnak tartom hangsúlyozni – nem a cigányságuk okán jelentős szerzők, hanem a munkásságuk miatt. Lenyűgöző például Balogh Attila „újjászületése”, akinek hosszú szünet után két kiváló kötete jelent meg az elmúlt években.

Mit gondolsz, miért érdemes ma, 2020-ban Magyarországon romológiával foglalkozni?

Leginkább azért, mert sok mindent megtudhatunk általa saját magunkról – ez a „saját magunkság” pedig nem egy etnikus kategória. Nem arról, hogy milyenek vagyunk mi, cigányok és milyenek vagyunk mi, nem cigányok, hanem saját magunkról, mint emberekről. Az emberi társadalomról, emberi relációkról, hogy milyen narratívák üzemelnek a társadalmi viszonyrendszerben. A kérdésre van egy naiv válaszom is, amely legalább annyira igaz, mint az előbb említettek. Fontos, hogy ne veszítsük el a kultúráink elemeit, azokat, amelyeket megtermelnek az emberi társadalmak – benne az egyes emberek és közösségek.

Nagyszülői ágon Szatmárból származol, amely az ország romák által egyik legsűrűbben lakott része. Érdekelt-e valaha a szatmári cigányság története?

Tudományos szinten egyáltalán nem foglalkoztam vele. Nagyecseden töltöttem gyerekkorom nyarait, ahol a téglagyárhoz biciklizve találkoztam cigány gyerekekkel, de ez érthető módon semmiféleképpen nem mondható tudományos vizsgálódásnak. Hangsúlyozom, nem vagyok társadalomtudós, életem egyetlen terepkutatása a lomizással volt kapcsolatos – még egyetemistaként, amikor csak szerettem volna kutató lenni.

Meddig jutottál a vizsgálódásban?

A tapasztalatainkból írtunk egy tanulmányt az Amaro Drom számára, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy tudományos módszertan híján voltunk. Ha reflektálnom kellene önmagamra, akkor első sorban irodalmár vagyok, számomra a szövegek jelentik a valódi terepet.

Hogyan tudod szétválasztani a tudományos karriered a zeneszerzői énedtől? Azaz miért nem jelenik meg a művészetedben az a terület, amelynek az életed egy nagy részét szenteled?

Bátorkodom azt mondani, hogy megjelenik, noha nem tematikusan. Például nagyon szívesen vettem részt több alkalommal a 371 csillag előadásaiban (a roma holokauszt során meggyilkolt csecsemőknek emléket állító színdarab – a szerk.), vagy ott van a Karaván Színház, amely egyfajta színi tanoda roma és nem roma fiatalok számára – az alapítványban kurátor vagyok. Itt tudok segíteni zenészként is, például a nyári alkotótáborokban együtt készülünk egy-egy nap erejéig. Sőt, előfordult, hogy egy-egy darabba színészként is bevontak – ha jól emlékszem, egyszer gonosz kocsmárost játszottam. Vagy például Horváth Zoltán Kanizsa Csillagai nevű zenekarából kinőtt GypSyndrome egyik albumán a 30Y Azt hittem érdemes című dala is szerepel átdolgozásban.

És ha szigorúan a 30Y dalaira gondolunk?

A zenekar ideológiai világa alapvetően a társadalmi igazságosságról beszél, ebben a tekintetben pedig ha nem is direkt módon, de mégis folytonosan jelen van egy olyan társadalom elképzelése, amely szolidáris és egyenrangú tagokból áll. Egyet azonban fontos megjegyezni: nem akarom szándékosan kézben tartani azt, amit csinálok. Ilyen tekintetben nagyon hamisnak hallanék egy olyan gesztust, ahol az alkotói akarat egy alkalmazott művészi akarat lenne, amely valamely ideológia direkt és közvetlen szolgálatába áll. Nem tudom például elképzelni, hogy a 30Y megrendelésre, cigány zenészekkel együtt játssza újra valamelyik dalát, mert éppen azt hoznám létre, ami ellen beszélek. Ebben a hierarchikus helyzetben a híres popsztár szolgáltató zenészeket vesz fel arra, hogy megmutassa a maga társadalmi érzékenységét. Ha megszólal bennem ez a vágy, vagy akarat, akkor ennek esztétikai akaratnak kell lennie, és akkor tudunk együtt dolgozni. Egy olyan kitüntetett pillanatról van szó, mint a Nemzeti Színházban az említett 371 csillag előadása során, amikor Lolával, Horváth Zoli lányával adtam elő egy dalt, majd kísérő zenészként szálltam be a GypSyndrome egy dalába. Fontos volt számomra, hogy egy legyek a zenészek közül, ne pedig egy kitüntetett státuszú valaki, hierarchikusan elkülönítve a többiektől. Korábban dolgoztam Színész Bobbal (Horváth Kristóf slammer – a szerk.), közösen csináltunk egy dalt, amit három iskola diákjaival együtt adtunk elő, romák és nem romák közösen. Mindezt úgy, hogy tudjuk: ő roma, én pedig nem, de ennek a két embernek a kapcsolatát nem a romaságuk vagy a nem romaságuk  dönti el, hanem alkotói relációik. Ha csupán azért álltunk volna össze, mert jól mutat az óriásplakáton egy cigány és egy nem cigány, az egésznek semmi értelme nem lett volna.

A WISZ kurzusán elhangzott, hogy a brit Gypsy Lore Society 1888-as megalapítása mérföldkőnek tekinthető a cigánysággal kapcsolatos tudományos diskurzusban. Mit gondolsz, miért telt el mégis majdnem nyolcvan év a cigányok önmeghatározásában fontos 1971-es első Roma Világkongresszusig?

Ian Hancock (nyelvész, egyetemi professzor, a romológia egyik úttörője – a szerk.) nagyon pontosan fogalmazta meg ennek visszásságát a 2004-ben megjelent Mi vagyunk a romani nép című könyvében: „Sok mindent leírtak rólunk (romákról) a tudósok, de nem tudtunk olvasni. Aztán amikor megtanultunk olvasni, elolvastuk, amit rólunk írtak, és azt gondoltuk, hogy nem igaz. Aztán megtanultunk írni, hogy leírjuk, mit gondolunk magunkról, de addigra már nem volt hová leírni.”

Kicsit tovább vinném a dolgot: Mikor képes egy közösség önmagára közösségként tekinteni? Ez az 1800-as években alapvető kérdés volt, amikor létrejöttek a nemzetállamok, a maguk identitáskonstrukcióival. Ugyanez a konstrukciós kísérlet, amely létrehozta – Hancockkal fogalmazva – a narratívában a romani népet, a 20. század második felére kezdett erodálódni. Ahogyan Jean Renoir fogalmaz, a dolgok nem jók vagy rosszak, helyesek vagy helytelenek, hanem időszerűek, vagy időszerűtlenek. Egy adott időszerűségben egy politikai döntés, vagy akarat – akár közösségi akartként is – működőképes, egy másik pillanatban viszont nem.

Miért?

Kevéssé vagyok politikai-társadalmi aktivista-természetű, de amit most mondok, radikálisan fog hangzani. Azt gondolom, hogy a cigányság esetében nincs értelme a nemzetépítési mimikrinek. Nem ez a feladat. Ez azt jelentené, hogy olyan elbeszélés van lehetővé téve a romák, cigányok számára, amelyben saját magukról ugyan megszólalhatnak, de a többi elbeszélésből kizáródnak. Ha azt követeljük, hogy magunkról szót kapjunk, akkor az számomra olyasfajta alku, amely arról szól, hogy viszont minden másról mások beszéljenek. Mintha nem lenne közöm minden máshoz, miközben állampolgár vagyok. Azzal is számolni kell, hogyha létrehozzuk ezt az elképzelt roma nemzetet, mint elbeszélést, abban a pillanatban lehetőséget teremtünk arra is, hogy ránk valamiféle esszenciális akarattal tekintsenek. Legitimmé tesszük az olyan mondatkezdéseket, hogy „A cigányok …”. Miközben a célunk éppen ellentétes volna: éppenséggel leleplezni akarjuk ezt az előítéletekkel terhelt elbeszélést, és jogot formálni a megszólalásra, a nyilvánosság tereire.

Szöveg és fotók: Dezső Attila