Ásványgyűjtés és cigánymisszió - Interjú Lovász Mártonnal, a WISZ lelkészével

Januártól új lelkészt köszönthettek a Wáli István Református Cigány Szakkollégium hallgatói és munkatársai: bár a kezdeti útkeresés őt sem kímélte, Lovász Márton - akit környezetében mindenki Marcinak nevez - számára elég hamar kiderült, hogy milyen pályát szánt neki az Úr. Marcival a sárospataki gimnáziumi és a debreceni teológiai évekről, cigánymissziós tapasztalatairól, valamint széles spektrumon elhelyezkedő hobbijairól beszélgettünk.

A lelkészi pálya magától értetődő volt számodra?

Nem klasszikus értelemben vett keresztény/református családban nőttem fel: 15 évesen keresztelkedtem meg, amely inkább a hitem elmélyülésében volt egy pont, mintsem a kezdete. Bátyámmal és öcsémmel első osztályos korunktól jártunk református hittanra, a lelkészek viszont jöttek-mentek a vilmányi gyülekezetben, így túl nagy kötődés nem igazán tudott kialakulni velük. Egyiküket nagyon megkedveltem még általános iskola elején, aztán volt egy női lelkészünk, de csak ennyire emlékszem róla, majd felsősként ismét váltás történt. A testvéreimmel libasorban mentünk a sárospataki református gimnáziumba, és amikor én kezdtem el ott tanulni, egy lelkészházaspár, Sohajda Levente és felesége érkezett a községünkbe. Szerveztek egy ifit, és egy kis idő után megkérdezték, hogy szeretnénk-e konfirmálni. Erre az volt a válaszom, hogy persze, miért ne – egy évig tartott a felkészítő, viszont egyikünk sem volt megkeresztelve. Azt mondták, semmi probléma, válasszunk keresztszülőket: én őket szerettem volna, amit el is fogadtak, így a sárospataki vallástanárom keresztelt meg.

Ami a teológiát illeti, soha nem volt rajtam nyomás emiatt, egyszerűen érdekelt: mindig szerettem a filozófiai témákat, a vitákat, az elmélkedéseket, a teológia azon részét, melyet az ember gyülekezeti szinten megtapasztalhatott. Harmadikos gimnazista koromban jött el az a pont, amikor ki mertem mondani, hogy megtért ember vagyok, hiszen örömmel vettem-vettünk részt az egyházközségek programjaiban. Egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy nem a korábban annyira szeretett, fizikával, kémiával, vagy biológiával szeretnék foglalkozni. Amilyen könyv fellelhető volt a témában, azt beszereztem, gondolkoztam orvosin, állatorvosin, általános biológusi képzésen, sőt, a teológia mellett el is indultam ebben az irányban, de a kettőt lehetetlen volt együtt csinálni.

Volt-e valamilyen konkrétum, amiért a hittudományi képzés mellett döntöttél?

Nem tudnék sem egy pontot, sem pedig egy adott eseményt említeni. Amiben biztos vagyok, hogy a lelkész-keresztszüleim, a gyülekezeti programok, és az ifi mind hozzájárultak. Tizenhárom éves koromtól, hat-hét éven keresztül részt vettem a hejcei, angol nyelvű bibliatáborban, amely minden alkalommal akkora lendületet adott, hogy állandóan megerősödve jöttem el onnan. Középiskolában volt egy-két nevelőtanárom, a vallásoktatóm, akik szintén nagy hatással voltak rám, de senki sem mondta, hogy „Na, ebből a fiúból pap lesz!”, vagy bármi ilyesmit. Érezték, hogy nyitottnak mutatkoztam a teológiai témák iránt, a gimnáziumi évek alatt pedig ez az elhatározás szépen lassan formálódott ki bennem.

Ennek bejelentése rövidebb folyamatnak bizonyult, viszont amikor megtörtént, volt nagy meglepetés! Soha nem fogom elfelejteni az egyik gimnazista barátom reakcióját: „Te, mint lelkész? Pedig te olyan rendes ember voltál eddig!” Hozzá kell tenni, nem keresztény srácról volt szó, úgymond, messziről közelített az Úristen felé. Egyébként a hír az egész környezetemben meglepetést okozott, hiszen teljesen reál beállítottságú voltam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi a gimis éveket valóban megéltük. Még csak három hete voltunk az intézményben, amikor a tanári karban elterjedt a vélekedés, hogy bárhová be lehet menni órát tartani, kivéve a 9. c-be nem. Számítástechnika-tagozat voltunk, infó-biosz faktra jártam, ehhez képest elmentem teológiára.

Pataki gimnazistaként kézenfekvő lett volna az ottani teológiai akadémiára jelentkezni, nem?

Igen, és nagyon szerettem ott élni, egyetemre viszont nagyobb városba vágytam. Ekkor történt, hogy egyszerre jelentkeztem a debreceni lelkészképzésre, és biomérnöki szakra. Ebben egyetlen bökkenő volt: elsősként nem lehet egyéni tanrendet igényelni, így az agráron passzívra tettem az évemet, míg a teológiát folytattam. Ez utóbbin, már a második évben érdeklődtem, hogy kaphatok-e egyéni tanrendet, de azt mondták, felejtsem el, így egyértelművé vált, hogy mit szeretnék csinálni, amit azóta sem bántam meg.

Volt-e valami konkrét célod az agrárral?

Mivel a téma mindig is érdekelt, el tudtam volna képzelni magam ezen a területen, valamilyen mérnöki pozícióban, akár vállalatnál, kormányhivatalnál, erdészetnél, vagy máshol. Ekkorra azonban nem is volt kérdés, melyiket szeretném folytatni, ezt, vagy a teológiát.

A lelkészi képzésben töltött évek alatt megerősödött benned az elhatározás?

Ez volt az egyik része, de én sem maradtam ki a hitpróbáló időszakokból. Nem feltétlenül maga az egyetem, vagy a közösség volt ennek okozója, hanem általános vélekedés, hogy előbb vagy utóbb mindenki felteszi magának a kérdést: „Tényleg itt van-e a helyem?” Ezen túljutva azonban megerősödhetünk, és látom a pozitív oldalát is, hiszen még az „éles bevetés” előtt elgondolkozhatunk ezen. Egyébként egy évvel tovább maradtam bent a teológián, a hatodik éven esküdtfelügyelőként tevékenykedtem. Az egyetemista éveimet igyekeztem a lehető legjobban kihasználni: külföldi ösztöndíjak nem vonzottak, inkább meg akartam élni a közösséget.

Az utolsó, vagy utolsó előtti évfolyam voltunk, amely még kolisként a teológia épületében lakott – meg volt a varázsa annak, hogy a reggeli nyolcas áhítat előtt 7:50-kor keltünk, és még egy gyors kávé és fogmosás is belefért előtte. Ez olyan közösséget és légkört formált, melyben én rettentően jól éreztem magam, ugyanakkor nem zárkóztam be, és igyekeztem a város adta lehetőségeket is kihasználni. Remek csapattá váltunk, amely szinte a végéig kitartott – még akkor is, amikor a kreditrendszer miatt elcsúsztak az óráink egymáshoz képest. A Hallgatói Önkormányzat munkájában szinte az elsőtől az utolsó pillanatig benne voltam, megéltük a Tanítóképző Főiskolával történt egyesülést is, izgalmas időszakot jelentett ez számunkra.

Azok számára, akik nem ismernék: mit csinál pontosan egy esküdtfelügyelő?

Nagyjából a HÖK-alelnöknek felel meg ez a poszt, aki részt vesz a bizottságok munkájában, ha szükséges, felülbírálja és újrafogalmazza a szabályzatokat, segít a hallgatók ügyeiben – kapcsolattartás a tanulmányi osztály, az oktatók és a diákok között –, illetve ha bármilyen problémájuk akadt a teológián, az elsődlegesen hozzá fordulhat. Hogy ezzel valaki élt-e, vagy sem, az már nem rajtunk múlt.

A segédlelkészi év hol talált?

Nyíregyházán, a Városi Egyházközségben, mely a legnagyobb az ott található négy gyülekezet közül. Nagyszerű emlékeim vannak innen, úgy érzem, hogy a közösség megszeretett, a többi lelkész is teljesen nyitott volt felém, nem várták, hogy negyven év tapasztalatával szóljak az emberekhez. Nagyon sokat tanultam és láttam itt, hiszen egy intézményekkel rendelkező, nagy gyülekezetről van szó, amelyben sok az adminisztratív feladat, és több szempontból másként működik, mint egy kicsi falusi közösség. Örülök, hogy mindezt megtapasztalhattam.

Milyenek voltak az első évek felszentelt lelkészként?

Diplomaszerzés után Pocsajba kerültem, ahol minden feladat hozzám tartozott, Nyíregyházához képest pedig hatalmas változást jelentett, hiszen kis gyülekezetről volt szó. Nagyon lelkes közösség található a településen, amely kellő nyitottsággal és szeretettel fogadott. Voltak sikereink, azonban olyan dolgok is, melyekkel megpróbálkoztunk, de láttuk, hogy nem nekünk való. Tavaly aztán megtaláltam a Wáli István Református Cigány Szakkollégium pályázatát, én pedig örömmel adtam be rá a jelentkezésemet. Így történt, hogy ettől az évtől kezdve én vagyok az intézmény lelkésze.

Voltak korábbi tapasztalataid romák között végzett szolgálat terén?

Pocsajban hét éve működik cigánymisszió, amelyben én is szerepet vállaltam: heti rendszerességgel tartottunk alkalmakat, javarész a hittanórákon is roma gyerekekkel találkoztam. De nem ez volt az első alkalom, hiszen otthon, még gimnazistaként is segédkeztem a vilmányi cigánymisszióban, mely a tanodaprogrammal együtt működött. Szüleim itt tanárként dolgoztak, öcsémmel pedig állandó résztvevői voltunk a nyári táboroknak. Soha nem tekintettem fő csapásirányként erre, de visszanézve azt kell, mondjam, hogy a cigányság között végzett szolgálat mindig része volt az életemnek.

Mennyire érzed magad otthon a WISZ-ben?

A tél időszakot egyelőre megterheli a vizsgaidőszak, sőt, márciusig még Pocsajban is szolgálok, addigra azonban várhatóan minden ki fog alakulni. A hallgatókkal először az adventi vacsorán találkoztam, nagy segítség volt, hogy a szakkollégium korábbi lelkészét évek óta ismertem, jó kapcsolatban voltunk. Örültem annak, hogy a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat találkozójára együtt utazhattam a hallgatókkal, és ahogyan beindul a félév, egyre több időnk lesz arra, hogy közösségben legyünk egymással.

Eddig Lovász Mártonról, mint lelkészről beszéltünk, mit lehet tudni magáról az emberről?

Luther Mártonnak volt egy ilyen mondata: „Élni csak hittel és humorral érdemes” – én ezt igyekszem magamévá tenni lelkészként és a magánéletemben is. Kedvelem a könnyed dolgokat, a vicceket, és ebből fakadóan minden olyan tevékenységet, amely szórakoztató számomra.

Mint például?

Mondanám, hogy rendszeresen sportolok, de ez nem igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretem, és mindig tervben van, főleg a csapatsportokat: foci, régen kosaraztunk is, de ezen kívül a kerékpározás is jelen van az életemben. Emellett szeretek olvasni, filmeket és sorozatokat nézni, bár tudom, hogy ez nagyon közhelyesen hangzik! Főleg a sci-fi és a horror műfajú alkotások fognak meg, amely első hallásra meredeknek tűnik, de nagyon szeretem az olyan többkötetes műveket és többrészes filmeket, melyek teljesen új világot alkotnak: Harry Potter, Gyűrűk Ura, Trónok Harca, Star Wars, Indiana Jones, a Marvel és a DC képregény-átiratai és így tovább. A Harry Pottert kivéve általában először szeretem elolvasni a történetet, és csak utána megnézni.

Van kedvenc szuperhősöd?

Igazából nincs, mind más miatt tetszik. Ha arra gondolok, ki szeretnék lenni, talán Vasember jöhetne szóba, de egyúttal jó lenne szert tenni Thor képességeire, vagy Hulk erejére. Azonban ha a valóságnál akarok maradni, akkor minden olyan tevékenységet szeretek, amely közösségben történik. Egy beszélgetés, kiülni valahová, kávézni, hasonló. A lényeg, hogy együtt történjen. Fontosnak tartom még kiemelni a túrázást és az ásványgyűjtést, melyek ugyan manapság kisebb hangsúlyt kapnak az életemben, de nagyon szeretem őket.

A kettő mennyire kapcsolódik össze?

Édesanyám korábban félprofi sziklamászó volt, édesapám pedig rengeteget kirándult és horgászott – de közös volt bennük, hogy élénk érdeklődést mutattak az ásványok iránt, melyeket elkezdtek gyűjteni, minket pedig ez alatt nem igazán tudtak hová tenni. Istennek legyen hála érte! Járni még nem tudtunk, de már vadkempingben sátoroztunk, mellettünk pedig egy vaddisznócsorda sétált el. Gyerekként úgy teltek a nyaraink, hogy reggel felkeltünk, kimentünk valahová túrázni, vagy ásványozni, hazamentünk, aludtunk, másnap és harmadik nap ismét, majd egy-két nap pihenő következett, aztán kezdődött az egész elölről. Teljes kikapcsolódást jelentett, és nem kell azt gondolni, hogy megerőltető túrákról van szó, súlyos felszereléssel. Én ezeket is szeretem, de a lényeg, hogy az ember lelkében kavargó dolgokat komolyan helyre tudja tenni, ha kimegy egy tisztásra, egy hegyoldalba, és csendben gyönyörködik a kilátásban.

Van kedvenc helyed?

Zempléni vagyok, az innen származó ember pedig sok helyen jól érezheti magát, de ez a vidék mindig etalon marad számára. A Zemplén vadregényessége örök, de tudnám ajánlani Telkibányát és környékét, vagy éppen az Aranyosi-völgyet is. Határon túl nem sokszor jártam, egy-két erdélyi és tátrai túrát kivéve. Kíváncsi lennék még az Alpokra, s bár az Egyesült Államok nem vonz annyira, a Sziklás-hegységben el tudnék képzelni egy kirándulást. Azért Dél-Amerika hegyvidékeire sem mondanék nemet!

Szerepel-e olyan dolog a bakancslistádon, melyet bizonyos időn belül szeretnél elérni?

Ha utazásról van szó, akkor a skandináv országokra vagy Skóciára szavaznék: a regények miatt fogékony vagyok a vikingek és kelták történeteire és az északi életstílusra. Az embernek sok vágya van, de nem tudom, hogy a bakancslistára felkerülne-e. Például nagyon szeretném, ha egyszer lenne saját motorom – ennek szeretete ugyancsak édesapámtól jön. Nem említettem korábban, de a kézműveskedés szintén családi hagyomány, amellyel szívesen foglalkozok hobbiként. Az ásványgyűjtést ásványgyöngyözés követi nálunk, a gyerektáborokban pedig gyakran segítettünk a résztvevőknek apróbb ékszerek készítésében.

A szakma nagyobbik része a bőrdíszművesség: édesapám oktatja is, öcsémmel hozzá jártunk tanodába, így elvileg a karkötőtől kezdve a karikás ostorig minden menne – persze a gyakorlatból kiestünk, de a nyári táborokban ezzel is foglalkoztunk. A kosárfonás és agyagozás szintén kedves emlékként maradt meg gyerekkorunkból, annak ellenére, hogy mi csak néztük, ahogyan apánk dolgozik. Kicsit a földtől elrugaszkodott, de érdekel még a famunka és a kovácsolás is – minden fémből készült dolgot szeretek, különösek a késeket-kardokat. Ez általában meglepettséget okoz mindenkinél – nyilván az esztétikai szempontok miatt tetszenek, de túrákon, tábortűznél, egy nyárs kifaragásánál gyakorlati hasznuk is van. A készítésük szintén érdekel, nagy élmény volt számomra, amikor egyszer elmehettem egy kovácsműhelybe, majd interneten próbáltam a mesterségnek utánajárni. Ami barkácsolás, bármi jöhet!

Alternatívából nincs hiány!

Nincs, ötlet viszont annál több, de sajnos tudom magamról, hogy egyszerre mindent nem tudok csinálni.

Van-e az életednek ars poeticája, egy ige, melyre vezérfonalként tekintesz?

Őszintén megmondom, soha nem fogalmaztam meg még ezt magamnak. Talán annyit tudnék kiemelni, hogy igyekszem úgy megélni az életemet, hogy mindig Isten felé nézzek. Egyrészt nagyszerű, hogy Ő jelen van az életemben, nem pedig elképzelt lényként, vagy könyvbe zárt szellemként. Istent a leghétköznapibb dolgokban is észre lehet venni, ha kellően figyelünk, ezt pedig a mások felé való odafordulásban is át tudjuk élni. Ha engem szeretnek, akkor én miért ne tudnék másokat? Ez Isten kegyelme és irgalma, az Ő valóságos szeretetéről van szó az ember életében. Véleményem szerint ez mindent megváltoztat. Persze nyilván nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek rossz döntései, vagy ne lenne kérdőjel az életében. De amióta én felismertem Istent az életemben, soha nem éreztem azt, hogy elhagyott volna. Bízom benne, hogy nem is fogok eljutni eddig a pontig.

Dezső Attila